Logikai bukfencek a Pride-mozgalomban

„Vannak dolgok, amikkel nem szeretnénk foglalkozni. Nem érdekel bennünket, untatnak vagy kifejezetten zavarnak, esetleg félünk tőlük vagy undorodunk. Az utóbbi években ilyen lett a mindenféle szexuális devianciákkal való kérkedés.

Elmennénk mellette, de olyan erősen tolják a képünkbe, hogy nem tehetjük, s közben elvárják, hogy foglaljunk állást. Nyilvánvalóan mellette, mert abban a közegben, ahol eldöntik, melyik kérdésre mi a helyes válasz, ott az alternatív nemi orientációk éppen úgy az elfogadási skála pozitív végpontján szerepelnek, amiként a keleti szláv háborúban az ukránok. Mi ismerjük ezeket a skálákat, mert a kommunizmusban is léteztek. 

Akkor a Szovjetunió, a népi demokrácia, az állami tulajdon, a párt vezető szerepe, a PFSZ, a »békés egymás mellett élés« álságos dogmája voltak megkérdőjelezhetetlenek, aztán mi lett belőle… Akkor is büszkének kellett lenni rá, hogy mi vagyunk a történelem jó oldalán, és május elsején fel is vonultunk, április 4-én, november 7-én vörös zászlós pride-okat tartottunk ennek örömére.

Az ilyen büszkeség egyébként tipikusan vagy felülről irányított (lásd kommunizmus) vagy túlkompenzált öntudatosság. Az ember ilyesmire ugyanis nem vág fel, még ha meg is tanul vele együtt élni. Van egy jellemző szófordulat, ami így kezdődik: nem vagyok rá büszke, de… Eredetileg ebből indulhatott ki.”

Nyitókép: Facebook